Kékfrankos Rosé 2017
Egy palack nyár
Elég már a télből! A kandallós tűzropogásból, a melegtakarós, vörösboros romantikából, a neocitránból. Nálam ez a “ szép téli hangulatkép” feeling december 31-gyel lecseng, január elsejétől már nyári felkészülésre tekerem magam minden értelemben. A szobamérleget még egyelőre hagyom porosodni - ennyire azért még nincs jó idő - de a kis rozémat már bekészítettem koradélutánra, mert az a hír járja, hogy ez a Sabar tétel annyira gyümölcsös, hogy fél kettőkor sem ciki megkóstolni. Szerintem.
Röviden az életem borokkal bemutatva: Édes vörös kólával, gagyi száraz vörös, minőségi száraz vörös, száraz rozé, száraz fehér.
Az elsőt meg tudom magyarázni, utána 17 évig nem is ittam. Ma már csakis hangulat szerint választok, persze az első kettő kivételével. A rozéról úgy általában azt gondoltam régebben (nagyon régen), hogy félig megállt az elkészítési folyamat a féhér és a vörös között, és ebből lett a rozé. Nem is tartottam túl sokra ezt a kis rózsaszínt, egészen addig, amíg nem vált szokásommá a nyári átálláshoz egy kis tavaszi rozékúrát tartani. Sokéves tapasztalataim és irodalmi feljegyzéseim szerint ez a legjobb módja annak, hogy kedvem legyen újra a rikító színekhez, a terasz kitakarításához, a tavaszi zsongáshoz. Mivel komolyan veszem a magam által fejlesztett tisztító “kúrát”, nem lőhetek mellé, muszáj egy olyan borászat rozéjával indítanom a sort, akinek fehér borai között már megtaláltam életem eddigi legjobb olaszrizlingjét. Hál’Istennek a Sabarra már a szakma is kellőképpen felfigyelt, így mivel szakértője nem vagyok a témának, én inkább csak az élvezeti oldalról fogok írni. A Sabar rendhagyó, fekete címkés üvegén épp átsüt az ablakon beszűrődő, még bátortalan napsugár. Elegáns. Jól áll a palacknak ez a szín. A fekete már előre jelzi, nem egy málnaszörpös rozét fogunk inni egy női traccspartin, ez egy Sabar Rosé.
Kis hegy, nagy borok.
Tetszik a romantikája ennek az egész Sabar sztorinak. Azt gondolom, minden borukat vakon felismerném, mert annyira jellegzetesen szépen, előkelően használják a hordót, a reduktívak is tiszták, illatosak és kedvesek, és az egész borélmény, amikor Sabart iszom nagyon kerek és emelkedett. Ennek a Kékfrankos Rosé-nak elsőre nem biztos, hogy felismertem volna jellegzetes Sabar származását, mert az illata annyira elcsavarta a fejem, hogy egészen másfelé terelte gondolataimat a beazonosításról. A pohárból úgy áradt a gyümölcs, mintha konkrétan egy virágzó cseresznyefa alatt ülnék. A fa, ahol már ott virít a kis korai ropogós cseresznye szép rózsásra érve. És amit már szinte pirosasnak is látok, csakhogy mihamarabb megkóstolhassam. Szeretem a feketére érett szemeket is, de ez tündérrózsaszín íz és illat semmivel nem összehasonlítható. Gyerekkorom a Mamáéknál. Máris hatásvadász módon belopta magát a szívembe ez a borocska.
Végre azt olvasom a palackon is amit érzek, nem írják elő, hogy milyen hangulathoz, milyen ételhez, milyen alkalmakra tervezték fogyasztani. Az tuti, hogy ezt a hangulatot, most amúgy sem találta volna el egy szöveg sem. Egy rózsaszín fotelben, rózsaszín párnákba süppedve ülök, meg a hülye pléddel, mert még ugye kell. De mindeközben egy palack nyárral az ölemben. A bor hatására a Mamámék kertjének végében vagyok az erdő szélén, cseri után egy kis elvadult eperrel tömöm a fejem. Az az eper, ami pici, de nagyon édes. Kicsit még piszkos a földtől, de vétek megmosni, mert akkor eltűnik róla az a mesebeli, édeskés illat. Ez mind itt van most, egyetlen pohárban. Szinte érzem, ahogy beszivárog vidám pinkessége egészen a kisujjamig. Egyszerre friss és édes a korty, pezsdítő savakkal, extrán gyümölcsös ostrommal. Lusta vagyok kimenni vízért, így szomjoltásként kissé bátrabb a folytatás. Pici jóleső fanyarság is megjelenik a továbbiakban, amit leginkább a frissen őrölt szerecsendióhoz tudnék hasonlítani, de veszettül jól áll neki.
Itt azt írják, hogy nem biztos, hogy kitart nyárig. Nálam holnapig sem, úgyhogy beszerzek még párat a kúrámhoz.
Itt a tavasz. Sabar Léböjt ON.